Niki oldala.♥

Aki fél hibázni, az fél cselekedni.  Aki fél cselekedni, az fél tapasztalni.  Aki fél tapasztalni, az fél szembesülni.  Aki fél szembesülni, az fél fejlődni.  Aki fél fejlődni, az fél magától. Aki fél magától, az fél marad....

"A pohár mindig félig van töltve, s nem azon kell keseregni, hogy miért nincs tele. Annak kell örülni, hogy nem üres." ( Diana Dorth )


"Olyanok vagyunk, mint a pillangók - csúnyán és ügyetlenül születünk, de lassan gyönyörűvé válunk, olyanná, akit mindenki szeret" :)


"Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: "Miért pont én...?"


"Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon. "(Paulo Coelho)


"...amit a szó nem ér el, azt az érintés adja át..." 


"Az ember nem olyan,
mint képen az arca,
Mert a szíve és a lelke
Nem lehet rajta!


" Mielőtt elítélsz, vedd le a cipőmet és járd végig az utamat.
Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet.
Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem,
és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam.
S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább,
...úgy ahogy én tettem.
Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem.
Akkor mondhatod, hogy ismersz! "


Emberek: Csak egy nap a világ

Lehet, hogy bánt az élet
S nem jut egy jó szerep.
De sose feledd,
Ha becsap is így szereted.

Valamit vársz, de nem jön.
A hited elköszön.
De sose feledd,
Hogy nem járt le még a jegyed.

Keresed rég, s nem érted
Úgy érzed, célja nincs
Miért nem hiszed,
Hogy maga az élet a kincs?

Álmodj tovább,
Láss meg minden pici csodát
Élj úgy a perceken át,
Hogy egy nap a világ.

Álmodj tovább,
Lásd, ha égig érnek a fák.
Élj úgy, hogy soha se bánd,
Csak egy nap a világ.

Nem baj, hogy túl nehéz út.
Nem baj, hogy harcolni kell.
Ami öledbe hullt,
Csak ott van, de még sincs közel.

Pereg a filmed némán.
Hol késik már a happy end?
És lassul a szám,
Bár hajtaná még a szíved.

Álmodj tovább,
Láss meg minden pici csodát.
Élj úgy a perceken át,
Hogy egy nap a világ.

Álmodj tovább,
Lásd, ha égig érnek a fák.
Élj úgy, hogy soha se bánd,
Csak egy nap a világ.

Álmodj tovább,
Láss meg minden pici csodát.
Élj úgy, hogy sohase bánd,
Csak egy nap a világ.

Álmodj tovább,
Lásd, ha égig érnek a fák.
Élj úgy, hogy sohase bánd,
Csak egy nap a világ.

Gyönyörű dal az élet,
Boldog, ki kottát nem követ.
Ha szívből zenélsz,
Az égig felérsz.
Miért félsz?

Minden csak épül, aztán hanyatlik, elpusztul, majd újjáéled. Az események egy ideig folynak a szokott mederben, aztán minden megáll, kitágul és összehúzódik, mint a nagy fehér cápa kopoltyúja. Pofonegyszerű, ezért bárki láthatja, hogy mindannyian ugyanolyanok vagyunk, mindannyian semmik vagyunk, és ez így van jól, így teljes és tökéletes, és jó érezni az életet, jó egy csónakban fekve elgondolkodni saját rajzfilm-életünkön, jó kifújni magunkat, röhögni az egészen. Mert ennyi jár és nem több. Most élhetjük meg és jobban tesszük, ha minden rohadt percét élvezzük, és közben tudjuk, hogy ha elölről kezdhetnénk, megint mindent ugyanúgy csinálnánk. Mindent.

Drew Lerman

Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.

Wass Albert

Thándor Márk
Pörög

Az élet pereg,
S újra termi gondjait,
S mi volt, újra lesz,
Mint nyárutó gondoló
Halk tücsök nesz,
Mely csak véget él,
S ezt beszéli el.

Az ember bánatában
Örömének távolába
Nem tekint.
S boldogságban nem
Bánkódik gondjain.

Ó hirtelen gondolat,
Mi felkavar, köszöntlek.
Tág ajtókon utam
Tán egyszer, tán egyszer
meglelem.

Gárdonyi Géza: Szeptember

Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
De pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk,
A csillagévek óráin egy perc az életünk.
Az ember önmagában semmit sem ér, -
Ha nincsen barátunk, elvisz a szél. " 
(Bródy János)


Az emberi szív szeretetből áll össze,
Adj ma egy darabot másnak belőle.
Ne félj, hogy elfogy, hisz neked is adnak,
Ezért van értelme, minden egyes napnak!

HÁZIREND

- Ha, nyitva van csukd be.
- Ha, leesett vedd föl.
- Ha, piszkos takarítsd meg.
- Ha, éhes etesd meg.
- Ha, szomorú SZERESD....

Pjotr Vjazemszkij:Csillag,ki rejtelem

Csillag, ki rejtelem világából ragyogsz le,
ha szűk a föld nekem, hozzád emelkedem,
ki lanttal vársz, s e lant fennen zeng, úgy adod te,
ki csodás álmokat melengetel nekem.


Te felhőm, ki napom vonod bús borulatba,
mikor gondolatom töprengve száll feléd,
ha felmérem, milyen sors van nekünk kiszabva
és látom, hogy utunk mint válik messze szét.


Te csendes alkonyom, mellem fölfrissíted te,
mikor már véget ér sok gondjával a nap,
ha elmém megpihen, szívembe jön az este,
s a halál árnyai körém leszállanak.


/Ford.: Szegő György/

Vass Albert:Ha jön az ősz

Ha majd az ősz, 
összegyűjt minden bánatot, s vele 
a lelkemet behinti csendesen: 
eljössz-e vigasztalni, kedvesem? 
Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked? 
Ha akkor eljössz:
áld’ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma. 
Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.

Nagy István:Elfutnak

Elfutnak tőlem a szavak,
s téged keresnek
nappal, amíg várom,
hogy egyszer mégis rám találsz;
éjszaka, amíg szivárog
a fény szobámba,
s a csillagok elbuknak
a reggel küszöbén.

Ő a "pici fiam" Márk (elölről 4. illetve a második képen 5. a sorban),most tette le a katonai esküt Szentendrén.A családomban igazából három katona is van,mert Zsolt felesége Dia is katona.Büszkeséggel tölt el,hazafias érzelmű beállítottságuk.

Ady Endre : Sóhajtás hajnalban


Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.

A TÁRS 

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli,
és hevét kibírja,
ő a párod.

Weöres Sándor

Wass Albert idézetek

A világ valamennyi erdejében nincsen két egyforma fa. És nincsen két egyforma ember. Az egyenlőség természetellenes elméletét a gyöngék, a törpék és a tehetetlenek találták ki abból a célból, hogy saját színvonalukra kényszerítsék az erőset, a nagyot és a tehetségeset. Kísérletezhetnek vele ezer évig, akkor sem sikerül. A nagyból csak úgy csinálhatnak alacsonyat, ha levágják a fejét.

Wass Albert

Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.

Wass Albert

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

Wass Albert

Egyszer régen az idők kezdetén, a láthatatlan múltban a VÁGY egy havas téli estén fázni kezdett, elhatározta, hogy házat épít magának. Ehhez barátját kérte fel társul, a SZORONGÁST.
Együtt kezdték építeni a házat, az alapoknál minden rendben volt.
A VÁGY és a SZORONGÁS erősítették egymást és mindkettő egyre kevésbé vacogott.

Pár hét alatt készen lett az alap, és ekkor úgy gondolták megmutatják művüket BIZALOMNAK és a SZERELEMNEK.

A BIZALOMNAK tetszett az ötlet és segíteni kezdett nekik, a SZERELEM félt és húzódozott.A BIZALOM ráadásul sokkal erősebb volt, mint három társa, így, hamar felépültek a falak, a ház kezdett kiemelkedni a földből és ez mindenkinek felkeltette az érdeklődését.

A FÉLTÉKENYSÉG nap mint nap benézett az építkezésre és oltogatni kezdte a BIZALMAT, aki a szívére vette, így a BIZALOM ereje rohamosan gyengült,a VÁGY és SZORONGÁS azonban erősek maradtak és építették a kalyibát.

Amikor felépült a házikó BIZALOM, VÁGY, SZORONGÁS és a SZERELEM beköltöztek.
Ám BIZALOM végleg ágyhoz láncolódott, s a másik kettő ápolására szorult. SZERELEM nem bírta nézni a BIZALOM haldoklását és végül a padlásra költözött. Nem akart tudomást venni arról, hogy BIZALOM haldoklik. Mégis meleg volt és kényelmes. Nem fáztak többé, s biztonságban érezték magukat.

A FÉLTÉKENYSÉGNEK azonban nem tetszett a röpke boldogság, rávette VÁGYAT és SZORONGÁST , hogy ne ápolják tovább a BIZALMAT.
Érdekes, új embereket mutatott be nekik a HŰTLENSÉGET, HARAGOT és ÁRULÁST.
A VÁGY és SZORONGÁS így már nem foglalkoztak A BIZALOMMAL.
Ő mégis küzdött az életéért, hosszú évekig. Egyszer csak meghalt.

A temetésén ketten álltak csak a sírjánál, régi barátai: BŰNTUDAT és SZERELEM, akik hosszú-hosszú órákig siratták magányosan.
A BŰNTUDAT, aki végig nem volt jelen a történetben sajnálta, hogy nem jött előbb, mert akkor talán megmenthette volna régi barátját.
A SZERELEM csak sírt, elkeseredett...

A BŰNTUDAT lassanként odébbállt a temetőből, mert úgy érezte eleget siratta a BIZALMAT.

Nemrég jártam a temető mellett és megláttam a SZERELEMET.
Odaléptem hozzá és megkérdeztem tőle:
- Miért sírsz SZERELEM?
- Ebben a sírban nyugszik a legjobb barátom, a BIZALOM...
Mielőtt meghalt megígértem neki, hogy soha nem engedem, hogy magamra hagyjon. Mégis ő ment el előbb, így én mellette maradok, ameddig tudok, így soha nem tud magamra hagyni...

Mert ilyen a SZERELEM , ha minden elhagyott, akkor sem hagy magadra..."

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet keblemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Állatok lelke, akármily csonka lélek,
megérezhet zokogó messzeséget
vagy közelségét szívnek és örömnek,
s hűség-szemekben bánat- vagy örömkönnyek.

A kivert kutya, mint hajléktalan ember,
tétován áll, s ha indul, bízni nem mer.
Benne oly érzés amelynek nincsen mása:
elrejtett sebben gazdája árulása.

Macskád szeméből picikét női lélek
csillog rád, fénye bájnak, kedvességnek
és nem igaz, hogy csak érdek van ebben:
a szeretet is hajtja, hogy hízelegjen.

Egyszer megláttam: ketrecben varjú károg.
Így magyarázta: éhes vagyok, látod?!
Börtönéből koldult az ember foglya,
ahogy szabadon annyi kis veréb szokta.

Én jól értettem amit a varjú mondott,
a rekedt hangú, szívéből jött gondot.
Okos szemében bút és vágyat láttam
és eltűnődtem azon: sokféle rács van.

Bár példát példára halmozhatnék, végül
csak azt mondom: a gőg nehezen békül.
Sok ember van ki sohasem szeretne
ránézni egyszer a lélek-kezdetekre,

s útunk látni, amely, vélt célba érten,
annyiszor állt az embertelenségben,
s hány ember - amíg hat a torz varázslat -
"lélekkel" sem más csak lélektelen állat!

Lelkes Miklós

Hosszú, emberi útjainkon 
lobogó, szép szó is van elég, 
de vajon a melegéért 
lépünk-e mindég közelébb?

Elekes Ferenc

Heinrich Heine: Szent szövetségre lépett


Szent szövetségre lépett

szíveddel az én szívem;

erősen összesimultak,

mindenben egy hiten.



Jaj, csak a gyenge rózsát,

kebled virágdíszét,

csak ezt a szegény barátnőt

lapítottuk mi szét.

(ford.: Kálnoky László)

AZ ÚR ÉRKEZÉSE

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Enigma-Mea culpa

Áprily Lajos
A sebek fájtak

A harcot megküzdöttem emberül,
sajgó sebet kaptam bőségesen.
Akkor leszek vén menthetetlenül,
ha már a lelkem nem tud fájni sem.

Sík Sándor

Kék csend

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.

Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.

Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.

Szabó Magda


Valóban

Mi van a fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel,
és nem felel a nappal
és nem felel az éj,-

de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?

Nem múlik soha semmi el...Nyugodj meg halott nyugtalanságom...sodródom sorai sebesen sikló sérült kígyóján...

Jónás Tamás : Vigasz

Sebesen sikló sérült kígyó az idő
Átszalad kátrányos réteken
Szétszórja a vágy a kincsből
Amiről nem tud a szerelem
Béna a halál nincsen lába
Kertnyi az Isten királysága
Kozmosznyi benne a türelem
Lábujjhegyen álló margaréták
Között morog a világ fája
Tartja a szél a földes létrát
Korhadt út amin menni kell
Szirmot hullat a szél hiába
Nem múlik soha semmi el
Nyugodj meg halott nyugtalanságom
Látlak és várlak a semmiben.

"A szívet azért rejtette el az Isten, hogy a fájdalmát senki se lássa."
(Gárdonyi Géza

Vallomás a holnapnak

Szinte hallom, hogy dobognak
a holnap léptei a falon,
s árnyak suhannak át
a sötét domboldalon.
Szinte érzem a bőrömön
a hűvös, jeges szellőt,
s látom keleten a Napot,
a vörösen izzó felkelőt.

Szinte elhiszem szavait
a múlt prófétájának,
mintha hirdetné az igét
mondva magát Messiásnak.
Szinte elkábít a sötétségben
rejlő apró fénysugár,
mely villódzva, ezer
s ezer színben játszva jár.

Szinte félek is az új út
járatlan, bozótos ösvényétől,
s távol maradok a magát
igaznak mondó fösvénytől.
Szinte szúrja mezítelen talpam
a tövis, a rózsáról lehullt tüske,
s lábujjhegyen járok, hogy
finom bőröm ne karmolja össze.

Könnyebb, igen könnyebb lenne
szemem behunyni a fényben,
hogy ne vakítsanak el a
csalfa remények a reménytelenségben.
Könnyebb lenne lábamra cipőt,
átfagyott testemre bundát húzni,
s így a fagy ellen felvértezve,
hátszéllel útra kelni.

Szinte tudnám is mi vár rám,
s nem emésztené lelkem a félelem,
mely elnyomja a holnap hívó szavát,
fülemben, szívemben dobog szüntelen.
Új kihívás minden egyes nap,
s tovább aludni reggel nem lehet,
mert ki nem indul félve se a jövőbe,
ágya fölött nem nyílik többé kikelet

wildlion
amatormuveszek.hu

Szabó T. Anna

Lenni a mindent

Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát.
Lenni, a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.

Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán.

Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette.

Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette.

Átláthatóan.

Elég ha tudjuk , hogy Ő a világon van.., gondolhatunk rá...

Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál.
Ugyanarra a dalra rezdülünk. 

Érezzük egymást.

Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni.
Én mégis szeretek.

Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik.

Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele.

Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben.
Az ő dallamát és az ő rezdülését.

Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa.

Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a barátság láthatatlan szövedékével.

Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.


[ Ismeretlen]

GRIGO ZOLTÁN

Várlak

Az ajtóban foglak várni,
Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,
Hozd el a szívedet, a lelkedet,
Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.

Ha itt leszel, sírok neked,
Némán hulló tiszta könnyeket,
Lemosom rólad a bánatot,
A magány szántotta éveket.

Helyette arcodra simítom,
A fűszálon rezgő harmatot,
Hajnalt lehelek homlokodra,
Lecsókolom rólad a tegnapot.

Fonok hajadba napsugarat,
Szemeidre fénylő csillagot,
És lágy hangú melódiákat,
Hozok neked az ajkamon.

Elringatlak téged szelíden,
Ahogy tó vize a csónakot,
Itt alszol majd a szívemen,
Hisz a párnád is én vagyok.

Fövényi Sándor - Esténként 

 

 

Kormányos Sándor Mint fák az erdőn Olyanok vagyunk mint fák az erdőn egymáshoz hajlunk susogva, s vágyaink tüzén éppúgy égünk szikrát szórva,ropogva. Olyanok vagyunk mint fák az erdőn harmatos reggel vacogva állunk, s ha mellőlünk a másikat kivágják társat többé már nem találunk. Olyanok vagyunk mint fák az erdőn egymásba fonódnak ágaink, szerelem lehet,vagy ősi törvény, hogy nem mozdulnak lábaink.

Weöres Sándor
A paprikajancsi szerenádja


Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben
sóhajom, árva madárpihe száll,
elpihen édes öledben.

Tárt keblemben reszket a kóc,
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fűrészpor, sorvad a kóc,
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.


Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

Kormányos Sándor

BEENGEDLEK



Hiányodba szürkült este int,
emléked zörget az ablakon,
ajtót nyitok s beengedlek,
hanyadszorra, már nem tudom.


A szobába suhansz nesztelen,
nyomodban szétfoszlott álmaink,
és úgy mint eddig minden este,
egy ajándék , régi csókjaink.


De hajnalban majd eltűnsz újra,
magam leszek a néma csöndben,

vagy lehet, utánad indulok,
megkereslek az őszi ködben.

Legyen bármily hosszú is az élet,
Sírig tartó boldogságot ad,
Bátran nézhetsz az emberek szemébe,
Mindaddig, míg betartod a szavad.

Michael Drayton

Várnai Zseni:Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Cherokee indián Seattle Törzsfőnök üzenete az utókor számára


"Meg kell tanítanod a gyermekeidnek,
hogy a talaj lábaik alatt nagyapáink hamva.

Hogy tiszteljék a Földet, mondd el gyermekeidnek,
hogy a Föld a mi törzsünk életével gazdag.

Tanítsd meg a gyermekeidet,
ahogy mi tanítjuk gyermekeinknek,
hogy a Föld a mi anyánk.
Bármi történik a Földdel,
a Föld fiaival történik.

Ha a földre köpsz, magadat köpöd le.

A Föld nem az emberé, az ember a Földé.

Minden dolog összefügg, ahogy a vér összeköti a család tagjait.
Az élet szövedékét nem az ember szőtte, csak egy szála annak.
Bármit tesz a hálóval, saját magával teszi." 

Mit írjak e parányi lapra?
Hogy emlékezz majd rám!
Hogyha nincs nevem szívedbe vésve,
Úgyis hiába mondanám.

Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik. Albert Camus

Ady Endre : Misztérium


Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember.
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék... Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja...

Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.

Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.

Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem birok tovább bilincset,
Nem, nem birok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!...
...S miket leírok, elpanaszlok -
Csak szóba ömlő semmiségek!...

CallowLily képe

Kóstolgat az élet minket, gondoltál már erre? Hoz rengeteg jót, de mindig valami nagy árat fizetsz. Olyan terheket ró rád, meggebedsz. Aztán megint ad. Elvesz, ad. Néha azt érzem, figyeli, mit bírsz még...?

Schäffer Erzsébet

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

Rainer Maria Rilke

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Reményik Sándor

A tündér rózsája

Titok muzsikál a rózsában,
valami halkult élet-szikra,
de azt csak az hallhatja meg,
akinek az ajka remeg
s erősen rászorítja.

Dsida Jenő





Mindig..

Tudod, mindig lesz egy pillanat,
egy gazdátlan gondolat,
amikor rám találsz és én rád.
Ilyenkor csendben
lopva körülnézünk,
mert nem kell, hogy lássa a világ,
miként suhan át
két szív között
egy apró simogatás.

Kovács Erika

Szemek

Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja,
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.

Szent-Gály Kata

,, A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész
valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain." (Victor Hugo)

Emlékmorzsák

Már halálát hordozza
magában a nyár,
az ősz színeit festi
az alkonyati nap.
Sárgába olvad
a puha, meleg zöld,
a fák lassuló ringása
mögé bújik a hajnal.
Magányos padokra
tapadt emlékmorzsák
cserélik titkukat,
közöttük járnak álmaim
s keresik arcodat..

Paudits Zoltán.

Váci Mihály: Kettesben önmagammal

Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.

Mészáros Ferenc
Tavaszi jótanács 



Mondják: várd a boldogságot, egyszer majd eljön, és mennyien esnek ebbe a csapdába: nem jön semmi, csak az idő suhan tovább hátára kötve az esélyt. Útmentén szétszóródott kövek, s néhol egy-két virág. 

Ne várd a boldogságot, hiszen magad vagy a mester, s nem a kő építi a házat, hanem a mester. 

Te vagy a kertész is. A kertész ülteti a magot, ő álmodja az erdőt, mezőt!.. Ne várj! Légy inkább mester, álmodj magadnak várat, s amit az idő eléd gördít, illeszd a palotád falába. Légy kertész, aki útja során magot vet. Építsd, ültesd a boldogságot, s meglásd kunyhódban, palotádban, erdődben, meződön a boldogság ölel majd magához. Minden kőnek lelke lesz, ami téged áld, minden elültetett magból kikel a boldogság, mert hisz a boldogság te vagy magad. 

Magad! Tehát a mag-ad! Saját magod a boldogság csirája, s ebből épülhet csak álmaid háza, ebből sarjad Napsóvárgó fád, virágod! Vesd el a magod, s mindenben önmagad találod. 

Nagy István Attila: Ölébe vesz

Egyszer csak felbukkantál,
a kusza nappalban rám találtál,
s odalett minden rettenet,
félelem és remegés.
Maradj még itt, halkan velem,
amíg felfedez a tekintetem,
s annál is tovább,
amíg ölébe vesz a halál.

A kedvesség magot hint el a lelkemben,
amely ott is növekedni kezd, ahol korábban
pusztaság volt.
A bizalom levélkéi kibomlanak,
és én kinyújtom a karom.
Befogadom a gyengéd törődést és a szerető
bíztatást, és ráébredek,
hogy előre léphetek, virágba borulhatok!
Végül is Isten rendezte úgy, hogy a telet
a tavasz kövesse.

(ismeretlen szerző)

József Attila: Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szöllő, fürtösen,
s int a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfűzik,
a bús földet díszítik.

Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a szíveden. 

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.